A Covid-19 járvány hatására elfogadottá vált a home office és egyre gyakoribbá válhatnak az olyan vállalkozások, amelyek tevékenységükhöz nem feltétlenül rendelkeznek egy fizikailag létező hellyel. Ennek a kezelésére a nemzetközi és a nemzeti adójog nincsen felkészülve teljesen: ezek alapján ugyanis az, hogy a több helyen is tevékenységet folytató vállalkozást melyik állam vagy önkormányzat adóztathatja meg, úgy dől el, hogy hol található az értéket keletkeztető üzleti tevékenység állandó telephelye. Így, az üzleti folyamatok virtuálissá válásával, a vállalkozás adózási szempontból is problémákkal szembesülhet: nem lesz egyértelmű, hogy bevétele után mely országban kell adót fizetnie.

Az állandó telephely fogalma a kettős adóegyezményekből származik és azt a célt szolgálja, hogy azokban az esetekben, amikor egy személy vagy cég jövedelmét mindkét szerződő ország meg kívánja adóztatni, eldöntse, hogy melyik állam, milyen mértékben adóztathat. Például, ‘A’ országban bejegyzett vállalkozás fenntart egy irodát ‘B’ országban, ami az ‘A’ országban gyártott termékeit értékesíti. Az adóegyezmény alapján ‘B’ ország megadóztathatja az így elért profitot, mivel azt a vállalkozás a ‘B’ országban lévő állandó telephelyén – az irodáján – keresztül érte el, tehát a vállalkozás tevékenységének eredménye egy fizikai helyhez köthető ‘B’ államban. Ez a hagyományos megközelítés, amely az értéket keletkeztető üzleti tevékenységet egy konkrét fizikai helyhez köti.

Olyan esetekben, amikor egy vállalkozás egész tevékenyége olyan funkciókból áll – például
shared service center-ek – amihez nincs szükség a vállalkozás tulajdonában álló vagy általa bérelt, fizikailag létező helyre, irodára, a vállalkozás egésze virtuálissá válhat adózási szempontól is. Tehát, a vállalkozás tevékenységét, amelyet addig egy államban egy telephelyen keresztül végzett, ez az állam így már nem lesz képes megadóztatni. Ez a külföldi vállalkozás számára egyaránt jelenthet jó és rossz hírt, attól függően, hogy egyébként a saját államában fizet-e társasági adót, annak mértéke magasabb vagy alacsonyabb-e a magyar társasági adónál, illetve, függ az alkalmazandó kettős adóegyezmény rendelkezéseitől.

A home office elterjedésével ez a probléma hatványozottan jelentkezik. Az állandó telephely standard definíciója megköveteli, hogy a vállalkozás képes legyen ellenőrzést gyakorolni a fizikai hely felett, ahol a munkavállaló a tevékenységét végzi. Ha a munkavállaló home office-ban vagy egy coworking irodában dolgozik, ez az ellenőrzés nem teljesül, így a vállalkozás telephelyének sem minősülhet a hely (megjegyezzük, hogy egyes államok adóhatóságai ennél szigorúbb értelmezést fogadtak el, és a home office-t is minősítették már állandó telephelynek).

Olyan államokban, ahol az állandó telephelynek belföldi viszonyokban is van jelentősége, a helyi önkormányzatok által kivetett adó (mint a magyar helyi iparűzési adó) is problémássá válhat, hiszen a helyi önkormányzat könnyen abban a helyzetben találhatja magát, hogy az a vállalkozás, amely kötelezővé tette a home office-t alkalmazottjai számára, megfosztja őt az adóbevételétől. Különösen igaz ez azoknál a vállalkozásoknál, ahol a tényleges tevékenyég a kommunikáció (telefonos ügyfélszolgálat, sales, tanácsadás) vagy szellemi termék előállításában áll (IT, mérnöki-tervezési tevékenység). Ezeket a tevékenységeket a klasszikus állandó telephely fogalmak nem tudják kezelni, és egész szektorok válhatnak köddé adózási szempontból, akár egy államon belül is.
Mindezt csak a COVID-19 által felgyorsított virtualizációs probléma egyik szelete, ugyanígy felmerülnek a vállalkozás tényleges ügyvezetésének helyével – és így adójogi illetőségével  – kapcsolatos problémák, csakúgy, mint annak a megítélése, hogy hogyan alakulnak annak a magánszemélynek és munkáltatójának adókötelezettségei, aki a COVID-19 okozta utazási nehézségek miatt, akarata ellenére marad egy országban, és az átmeneti időszak alatt végzi a tevékenységét home office-ban.