A gazdasági esemény hiánya

Ebben az esetben az adóhatóságnak objektív körülmények alapján teljes körűen és megalapozottan bizonyítania kell a gazdasági esemény hiányát. Ilyenkor nem kell vizsgálni a vállalkozás szubjektív tudattartalmát, hiszen nyilvánvaló, hogy mindkét fél részese az adókijátszásnak. Ha sikerül bebizonyítani a visszaélés szándékosságát, egyértelmű az adólevonási jog elvitatása, és az azzal összefüggésben keletkezett adóhiány után az emelt összegű, 200 százalékig terjedő adóbírság alkalmazása.

Itt és most is érdemes hangsúlyozni, hogy az adóellenőrzések alatt a bizonyítási kötelezettség főszabályként az adóhatóságot terheli, és minden egyes ügyletre vonatkozóan objektív körülmények alapján, kétséget kizáróan kell bizonyítania a gazdasági esemény hiányát, vagy az adólevonási jog megtagadásának jogszabályi feltételét. Önmagában csupán a fuvar- vagy szállítólevél hiánya, egy raktár tárolásra való alkalmatlansága, a gazdasági esemény telefonon történő intézése, vagy a bizonytalan eredetű áru nem alapozhatja meg a gazdasági esemény hiányát. Ezek az ismérvek csak további körülmények alapján alapozhatják meg az adólevonási jog elvitatását.

A gazdasági esemény megvalósult, de nem felek a között

A második jellemző esetkörben az adóhatóság állítása szerint a vállalkozás részére más végezte el a gazdasági eseményt, más teljesített, vagyis a gazdasági esemény nem a felek között valósult meg. Az adóhatóság ebben az esetben jelenleg nem vizsgálja a számlabefogadó szubjektív magatartását az adólevonási jog gyakorlása során, így anélkül vitatja el a számlabefogadótól az adólevonási jogot, hogy megvizsgálná, tudott, vagy tudhatott-e a vállalkozás arról, hogy adókijátszás részese.

Ez az álláspont több okból is támadható. Egyrészt csak akkor lehet korlátozni a vállalkozás adólevonási jogát, ha objektív körülmények alapján bizonyítja az adóhatóság, hogy az adókijátszás a vállalkozás tudtával történt. Másrészt mindig felmerül a kérdés, hogy az adólevonási jog megtagadásához elégséges-e annak megállapítása, hogy számlát kiállító fél nem valósíthatta meg a számlázott ügyletet, vagy az adóhatóságnak ennél tovább kell mennie, és a bizonyítási kötelezettségének eleget téve azt is bizonyítania kell, hogy a nem vitatottan megvalósult gazdasági ügylet kinek a teljesítménye. A jelenlegi gyakorlat nem tartja szükségesnek a bizonyítás második lépését. Jelenleg az adóhatóság és a bíróság is megelégszik azzal, ha a számlát kiállító fél érdekkörében felmerülő körülményekből az a következtetés vonható le, hogy valószínűleg a számlázott ügyletet nem ő teljesítette.

 

Ez az esetkör váltja ki a legtöbb szakmai vitát. Az adóhatóság álláspontja szerint, ha ő megtett mindent a tényállás tisztázása érdekében, de az neki nem felróható okból nem sikerült (mert az iratok nincsenek meg, a partner cég vagy más vállalkozás utolérhetetlen, a tanú, vagy a nyilatkozattételre felhívott személy nem hallgatható meg stb.),akkor egyfajta valószínűsített, vélelmezett tényállásra alapítva is joga van a vállalkozás adólevonási jogát megtagadni. A múltban sajnos a hazai bíróságok nem egyszer elfogadták az adóhatóság ezen érvelését, és a törvényi tilalom ellenére a bizonyítottság hiányát a vállalkozásoknak kellett viselniük.

Talán fordulatot fog hozni a hazai joggyakorlatban az Európai Bíróság hamarosan megszülető ítélete. Az Európai Bíróságnak feltett kérdések kitérnek a szubjektív magatartás vizsgálatára, illetve arra, hogy az adóhatóságtól elvárható-e, hogy feltárja, ténylegesen kik között jött létre az ügylet.

Az értékesítési láncolatban a lánc valamely szereplője adócsalást követett el

A harmadik esetkörben az adóhatóság a számlázási lánc egy másik tagjánál adócsalást, jellemzően áfa csalást állapít meg, vagyis a vállalkozás partnere csalárd, adóelkerülő magatartást tanúsít. Az Európai Bíróság már több ügyben is hozott ebben a tárgykörben ítéletet, és az ezeket követő határozat is részletezi, hogy az adóhatóságot terheli annak bizonyítása, hogy a társaság tudta vagy tudnia kellett volna, hogy a levonási jogának érvényesítésére felhozott ügylettel kapcsolatban a korábban közreműködő gazdasági szereplő által elkövetett adócsalásban vesz részt.

Természetesen mindez magában foglalja, hogy ha a feltárt tényállás alapján egyértelmű, hogy a számla szerinti gazdasági esemény megvalósult a felek között, de az adóhatóság objektív körülmények alapján bizonyítja, hogy ez adókijátszásra irányult – amelyről a számlabefogadó tudott, vagy tudnia kellett – akkor elvitatható az adólevonási jog a számla befogadójától. Amennyiben azonban az adóhatóság nem tudja bizonyítani objektív körülmények alapján, hogy a számla befogadója tudta, vagy tudnia kellett volna, hogy a levonás alapjául szolgáló ügyletre adócsalás céljából került sor, úgy nem vitathatja el az adólevonási jogot.

Segíthet az uniós jog

Mi történik, ha egy jogkövető, jóhiszeműen eljáró vállalkozás egy adócsalásra törekvő céggel köt szerződést? Az adóhatóság meghökkentő gyakorlata az ilyen korrekt vállalkozásokat az adócsalókkal azonosan ítéli meg. Ez a gyakorlat a törvény betűjével és szellemével is szembe megy, hiszen az adóhatóság köteles az adózóra nézve hátrányos megállapításokat objektív módon, tényszerűen bizonyítani. Nem lehet egy másik (a láncolatban korábbi vagy későbbi) szerződéses jogviszonyra vonatkozó megállapítást hivatalból ugyanolyan formában figyelembe venni a következő, különálló szerződéses jogviszony megítélésénél. A vállalkozásoknak sokkal bátrabban kellene élniük fellebbezési jogukkal. A jogszerűtlen, uniós gyakorlattal ellenkező adóhatósági döntések megtámadhatóak. A hazai cégek vonakodnak jogorvoslattal élni, mert tartanak az eljárás költségeitől és élnek a régi beidegződések, miszerint csak a hatóságnak lehet igaza. Az Európai Bíróság döntéseire hivatkozva sok esetben megállapítható, hogy az adóhatóság eljárása jogszerűtlen, megállapításai objektív körülményekkel nem alátámaszthatók, ezáltal vitatható az elmarasztaló adóhatósági határozat.