Az emberi természet rendelkezik egy igen jelentős sajátossággal: többnyire elégedetlen, helyzetét pedig nem a teljes emberiséghez vagy a társadalom helyzetéhez méri, hanem szinte kizárólag a nála gazdagabbakéhoz. A kutatások kimutatták, hogy a jólét, vagy boldogságérzet függ ugyan az egyén abszolút jövedelmétől, de sokkal jobban függ a relatív gazdagságtól. Vagyis, elsősorban nem azért érzi valaki jobban magát, mert gazdag, hanem azért, mert gazdagabb, mint mások.

Az ember természeténél fogva olyan, hogy nem az abszolút, hanem a relatív gazdagságot figyeli, és akkor boldog, ha az általa választott referencia csoportnál gazdagabb. Ha például egyszerre növekszik az egyén vagyona/jövedelme és a referencia csoport jövedelme, az az egyén boldogságérzetét szinte semmilyen mértékben nem javítja. Viszont ha a referencia csoporté jobban növekszik, azt „tragédiaként" éljük meg, ha pedig jobban gazdagszunk, mint a többiek, az boldoggá tesz minket.

Az is jellemző, hogy a referencia csoportot fentről választjuk, vagyis azokhoz hasonlítjuk magunkat, akik tehetősebbek. Nem annak örülünk, hogy - tegyük fel - gazdagabbak vagyunk, mint az emberiség mondjuk 80 százaléka, hanem azért elégedetlenkedünk, hogy vannak nálunk gazdagabbak.

Érdekes megállapítás: az ember, ha utolérte az általa választott referencia csoportot, akkor csoportot vált, természetesen fölfelé. Tehát egy még gazdagabb társadalmi réteget céloz meg és ahhoz kezdi hasonlítani magát. Ez az örök elégedetlenség és többet akarás első ránézésre talán nem teszi túl szimpatikussá az emberi fajt, megadja azonban a választ arra, hogy miként juthattunk mi emberek ilyen messzire. Ez a fajta emberi természet adja a motorját a folyamatos gazdasági növekedésnek, a haladásnak és az innovációnak, így habár elsőre lehet nem szimpatikus, a fejlődés szempontjából mindenképpen hasznosnak tekinthető.