„Isten különös kegyelmének jele az, ha eszünk sugallatára azt választjuk, mi hasznunkra van.” [1]

A MUNKAVÉDELMI ÉRDEKEGYEZTETÉS KÉRDÉSEI – 2. RÉSZ

Aki a munkavédelem szakterületén szeretne dolgozni, nem csak a jogszabályi előírásokat és szakmai eljárásrendet kell ismernie, hanem az ágazatban uralkodó viszonyokat is, a különböző érintett csoportok érdekeit és az egyeztetésük menetét, hiszen ezek is kihatnak a szakmai tevékenységére.

Komplexebb kormányzati szabályozás

Bár jogszabályban rögzítve van a munkavédelem állami irányítása, mint funkció, tehát az állam vindikálja magának az irányítás jogát, amelyet jelenleg hiányosan lát el. A munkavédelemben tapasztalható részleges rendezetlenséget, a lelassult ütemű érdekegyeztetést, a jogszabálytervezetek, valamint a munkavédelem nemzeti politikájának késését részben ezen irányításhiányos állapotnak lehet betudni. El kellene gondolkozni más irányba mutató alternatívákon is, mert a folyton szigorúbb és szigorúbb rendszerek előbb-utóbb kontra produktívvá válnak és önmaguk fogják gátolni a fejlődésüket a túlszabályozottságukkal és túlzott lekorlátozottságukkal.

Kormányzati változtatás – az „engedetlenségi spirál” kiküszöbölése

Az állam leginkább jogszabályokkal és hatósági felügyelettel szabályozza és ellenőrzi a folyamatokat, meghatározva a bennük szereplők mozgásterét. A jelenlegi helyzetre vetítve, ha a kormány különféle hatástanulmányok nélkül enged a szigorítást javaslóknak és szigorítja a vonatkozó jogszabályokat, azzal még nem garantálja a jogkövetés arányainak javulását. Nincs rá semmilyen garancia és biztosíték, hogy az a gazdasági társaság, amelyik eddig nem követte ezeket a szabályokat, a szigorúbb szabályokat önként be fogja tartani. Az eddigi hazai történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a jogkövetés arányai javulásának elmaradása, a szankciók szigorítását vonja maga után, amely hozhat ugyan némi eredményt, de korántsem annyit, amennyit elvárnak tőle. Ennek köszönhetően, még erélyesebb szankciók léphetnek életbe, amely még több jogszabály alól kibújni vágyót fog eredményezni és ez addig mehet így, amíg a kontra produktivitás már lehetetlenné teheti az érdemi szabályozást. Ennek elkerülése a mindenkori kormányzat felelőssége.

Nem feltétlenül egyedüli üdvözítő megoldás a szankcionálások fokozása az egyre szigorúbb szabályok be nem tartása esetén. Lehet, hogy érdemes lenne, egy „engedményezőbb” jellegű szabályozási rendszeren elgondolkozni, azaz például a meglévő szabályokat maradéktalanul betartva lenne jogosult a vállalkozás valamilyen kiváltságra. Ehhez a kormányzatnak szemléletváltásra van szüksége.

Kormányzati változtatás – az Ágazati Párbeszéd Bizottságok erősítése

Közép- és kelet-európai társadalmi sajátosság az érdekegyeztetés tripartit rendszerének ilyetén alakulása. Az a gyakorlat, hogy a kormányzat, azaz az állam közvetlenül folyik bele piaci szereplők (itt a munkáltatók és a munkavállalók) egymás közötti érdekegyeztetésébe, gyökeresen változtatja meg az érintett piaci szereplők egymáshoz való viszonyát, és ezáltal az érdekegyeztetés menetét is. Az államnak – ideális esetben – csak annyi dolga lenne, hogy biztosítja a piaci szereplők működésének jogi és költségvetési kereteit, valamint csak abban az esetben avatkozik be, amikor a piaci szereplők – érdekeik túlzott eltérése folytán – már nem tudnak maguk között megállapodni.

Egy ilyen lehetséges megvalósításra már létezik az Ágazati Párbeszéd Bizottságok intézménye. A megoldás az Ágazati Párbeszéd Bizottságok erősítése lehetne a tripartit jelleg gyengítésével, amelynek eléréséhez a szociális partnereknek már egységes érdekközösségként kellene fellépni a kormányzattal történő egyeztetéseken. Az előérendő cél, hogy az országos munkavédelmi érdekegyeztetés fő fóruma inkább a bipartit jellegű Ágazati Párbeszéd Bizottságok szintje legyen, amelynek megállapodásait a kormányzat elősegíti, tiszteletben tartja, támogatja, a tanácsait megfogadja, valamint az őket érintő szabályozási kérdések kidolgozásába őket bevonja. Újfent megemlítve, ehhez kormányzati szemléletváltásra van szükség.

No, de kiket képviselnek a szakszervezetek?

Meglehetősennehézkes pontos képet kapni a különböző szakszervezetek összesített taglétszámáról, különösen annak fényében, hogy nem készülnek erről pontos kimutatások. Elfogadva egy mérvadó szakvéleményt, nagyjából fél millió főről lehet ténylegesen beszélni, így – egyéb ennél pontosabb információ híján – érdemes ezzel az adattal számolni és szembeállítani a teljes munkaképes lakosság vonatkozó adataival. A KSH idevágó – 2013. negyedik negyedéves – adatai szerint a hazai munkavállalási korú népesség 6.286.800 fő, akik közülgazdaságilag aktív 4.353.200 fő (foglalkoztatott + munkanélküli).

[1]– forrás: Robert Merle: Francia História, Európa Kiadó, 1982

Munkavállalási korú népesség megoszlása, 2013. 4. negyedév

Gazdaságilag aktív, aki dolgozik, vagy éppen munkát keres. Feltételezve, hogy túlnyomó részt ebből a körből kerülnek ki a szakszervezeti tagok, összevethető adatokat kapunk, amelyek azt mutatják, hogy a gazdaságilag aktív rétegnek, azaz a munkavállalóknak csak alig több mint tíz százaléka szakszervezeti tag. Felmerülhet a kérdés, hogy a tripartit érdekegyeztetésben a szakszervezeti oldal kiket képvisel, ha a munkavállalók túlnyomó többsége – közel kilencven százaléka – nem szakszervezeti tag, azaz érdekképviseleti felhatalmazást sem adhattak a szakszervezeteknek. Tovább árnyalja a képet, hogy a szakszervezeti tagság egy része nyugdíjas korú, akik nem munkavállalók, így más érdekek vezérelhetik őket egy érdekegyeztetési folyamatban, mint az aktív munkavállalókat. A képviseleti jogosultság kérdése felmerülhet az érdekegyeztetési fórumok másik két résztvevőjének döntéshozóiban is, megnehezítve ezzel a szükséges kompromisszumok létrejöttét.

A rendszerváltozás óta fennálló probléma, hogy a szakszervezetek nem képesek a kis- és középvállalkozói szektorban bővíteni a taglétszámukat. A hazai szakszervezeti kultúra – valószínűleg a gyökereiből fakadóan – teljes egészében a nagyvállalatok szervezési metodikájára épül rá. Korábban időről időre felmerült az igény, hogy a KKV-k felé szükséges lenne nyitniuk, de abban a szegmensben egy teljesen más szervezési filozófiát kellene kialakítani, amelynek elsajátítása komoly tanulási folyamatot igényel. A szóban forgó szektorban nincsenek központok, szervezési centrumok, amelyekkel átfogó (országos) megállapodásokat lehetne kötni. Ennek a közegnek pontosan a széttagoltság az egyik legnagyobb ismérve, amellyel kapcsolatosan nem lehet az a szakszervezeti válasz, tömörüljenek szervezetekbe, hogy legyen kivel tárgyalni. A rendszerváltozás óta eddig eltelt évtizedek –ha mást nem is, de azt – megmutatták, hogy a KKV szektort alkotó cégek nagyon nehezen alkotnak szervezeteket. Napjainkban sok fórumon hallani, hogy a szakszervezetek vezetői beszélnek a megújulásról, a szervezettség emeléséről, bővítésről, de senki nem beszél – legalábbis nyíltan – a KKV-k bevonásáról. Mintha lemondtak volna róla, pedig nélkülük számottevő szakszervezeti tag- és tevékenységbővülés nem várható.

A szakszervezeteknek szemléletváltásra van szükségük. A jelenlegi struktúrájuk alkalmatlannak tűnik a munkavállalók túlnyomó többségét foglalkozató KKV szektor szereplőivel történő együttműködésre. Érdemes lenne megkeresniük olyan specialista szakcégeket, amelyeknek az a kifejezett szakterületük, hogy a szóban forgó nemzetgazdasági szegmensbe tartozó vállalkozásoknak szolgáltatnak, velük állnak szoros kapcsolatban, ezáltal igen jól ismerve őket. Kifejezetten alkalmasnak tűnnek a különféle marketingkommunikációra, szervezetmenedzselésre szakosodott cégek közül az országos működésűek, de mindenképp olyanok, amelyek jól ismerik a hazai viszonyokat és megfelelő tapasztalattal rendelkeznek az érintett döntéshozók befolyásolásában. Velük együttműködve lehetne esély egy olyan bővítési stratégia összeállítására, amely legalább a siker halvány reményével kecsegtethetne. Egy erős, a munkavállalók többségét valóban képviselő szakszervezeti szövetségre nagy szüksége lenne a nemzetgazdaságnak és benne a munkavédelemnek is.

A munkavédelem beruházás, munkáltatók!

Érdekes lehet egy olyan komolyabb tanulmány, amely megvizsgálja, hogy a munkavédelmi érdekegyeztetésben részt vállaló kilenc munkáltatói szövetség tagságának mekkora részét teszik ki a kis- és középvállalkozások, és mindezt összevetni a nemzetgazdaság statisztikai mutatószámaival. A vállalkozások által realizált – a cégek teljesítményét jól tükröző – árbevétel arányok bemutatásával az előző évek statisztikai adatai alátámasztani látszanak, hogy a kis- és középvállalkozások gazdasági teljesítménye évente a teljes gazdasági szektor árbevételének körülbelül hatvan százalékát adja[1]. Mindez azt mutatja, hogy a KKV-szegmens nemzetgazdaságilag is legjelentősebb réteg az országban. Kérdés, hogy ennek megfelelő hely illeti-e meg a képviselőiket az érdekegyeztetés különféle szervezeteiben.

A KSH vonatkozó adataiból (2. ábra) tisztán kivehető, hogy a nagyvállalatok aránya mennyire csekély az összes vállalkozás számához képest. Már az előzőekben is különféle szempontok alapján történtek elemzések, de egy fontos szempontot ide tartozóan kell vizsgálni. Ki kell térni a vállalkozások tőkeerejére, amelynek igen fontos szerepe van a helyi munkavédelem hatékonyságában. Összevetve a regisztrált vállalkozások számarányát a vállalkozások által realizált árbevétel arányok alakulásával, már sokkal árnyaltabb kép bontakozik ki. Sokkal kisebb a KKV-k túlsúlya az árbevétel arányában, mint a számarányok tekintetében. Általánosan elmondható, hogy a nagyvállalkozások sokkal tőkeerősebbek, mint a kis- és középvállalkozások, amely rögtön meg is határozza, melyik vállalkozási forma képes nagyobb pénzügyi hátteret biztosítani a munkavédelmi tevékenységeinek. Ehhez – a másik oldalról – hozzá adódik, hogy a törvény ilyen szinten nem tesz különbséget: „A munkáltató felelős az egészséget nem veszélyeztető és biztonságos munkavégzés követelményeinek megvalósításáért.”[2] Ennek figyelembevételével általánosan kijelenthető, hogy a munkavédelem és abból következően a munkavállalók érdeke is, hogy Magyarországon minél több regisztrált nagyvállalkozás működjön.

Mindamellett, igen fontos a munkáltató hozzáállása a munkavédelemhez. Magyarországon még mindig az az általános munkáltatói nézőpont, hogy a munkavédelem extra idő- és energiaráfordítással, valamint tetemes plusz költséggel járó – legalábbis – szükséges rossz a vállalkozás életében, és ez a gondolkodásmód predesztinálja az elkerülő magatartás kialakulását és továbbélését. Be kell láttatni a vállalkozások döntéshozóival, hogy a munkavédelem sokkal inkább befektetés, mint költség. Szemléletváltás kell.

Egy anekdota nyomában – példa a múltból

Csepel mai városias arculatának kialakulása nagyban köszönhető Weiss Manfréd gyárépítő és ipartelepítő tevékenységének. Csepel lakossága, a „népi hagyomány” úgy emlékszik rá, mint áldott jó emberre, mert nemcsak munkát adott a dolgozók tömegeinek, hanem lakótelepeket létesített bölcsődével, óvodával és iskolával, kórházat építtetett, sportklubot alapított, tehát sok minden olyan intézményt, amely ma egy várost várossá tesz. Majdnem alapítóatyaként tisztelik szerte a hetvenötezer lakosú városrészben.

Érdemes kicsit körüljárni a tényeket. 1892-ben Csepel község lakossága 2.246 fő volt, amikor Weiss Manfréd és fivére megalapították a töltényhüvelyek összeszerelésével és felújításával foglalkozó üzemet húsz férfi és öt nő foglalkoztatásával. Az alaptevékenység egészen a gyártelep 1946-48 közötti államosításáig a hadiiparhoz szorosan kötődött. Úgy is megfogalmazható, hogy a Weiss Manfréd Művek fejlődése – egyedülállóan a magyar ipar történetében – a haditermelés kiépítésén alapult. Ennek köszönhetően, hatalmas sebességgel épült ki a gyárkomplexum, munkát adva a vidékről folyamatosan Budapest környékére települőknek.

A robbanásszerű fejlődés egyenes folyományaként (foglalkoztatottak: 1892-ben 25 fő à 1916-18-ban 28.000 fő) 1910-ben budapesti jelentőségű szülőotthon létesült, 1912-ben megalapították a Csepel Sport Club jogelődjét, a Csepeli Testedző Kört (CSTK) és 1916-ban létrehozták a Weiss Manfréd Gyári Kórházat. Tovább nem vezetve a Weiss Manfréd Művek szárnyalását annyi még mindenképp idekívánkozik, hogy az 1910-es évek közepén Báró Csepeli Weiss Manfréd (1896-ban emelték bárói rangra) volt az ország elsőszámú gyáriparosa, valamint a legnagyobb adófizetője és az 1930-as évek végére a Weiss-család és családi szövetségesei alkották nyolcvanhárom nagy iparvállalat ellenőrzésével az akkori Magyarország egyik legnagyobb gazdasági hatalmát.

[1] –forrás: http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/gyor/jel/jel1309.pdf

[2] – forrás: 1993. évi XCIII. törvény a munkavédelemről

A Weiss Manfréd művek dolgozói létszámának alakulása

Miként illeszkedik bele Weiss Manfréd története a cikk témájába? Érdemes mélyebb értelmet keresve elemezni a szervező zseni tevékenységét. Bár Weiss Manfréd ugyanúgy jótékonykodott, mint akkoriban a nagytőkések általában, bizonyosan állítható, hogy nem volt különösebben jótékony lélek. Mindez abból is levezethető, hogy olyan főtevékenységet választott, amelyet gyakran neveztek – főként háborús időkben – az „öldöklés vámszedőinek”. Ő 1916-ban így magyarázta: „A mesterségem ez, és nekem nincs más gondom, minthogy ezt a lehető legtökéletesebb módon folytassam.”[1] Ennek fényében, nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy erősen szépít a „népi hagyomány” Weiss Manfréd jellemét illetően, de ha úgy tekintünk rá, mint ami valójában is volt, Magyarország elsőszámú gyáriparosa, akkor sok mindenben a mai munkáltatók előtt járt.

A gyárszervezési tevékenységét figyelmen kívül hagyva, érdemes a marginális tevékenységeire koncentrálni. Vérbeli nagytőkésként hamar rájött a munkásai szaktudásának igazi értékére és arra, hogy a jól kiképzett(!) és tapasztalt szakmunkásai csak akkor hoznak neki hasznot, ha dolgoznak. A beteg munkás nem dolgozik, és nem termel hasznot. Ennek a felismerésnek a következménye a Weiss Manfréd Gyári Kórház elődjének létrehozása még 1910-ben, és továbbfejlesztése 1916-ban. Továbbvezetve a gondolatmenetet, a kórház meggyógyítja a megbetegedett vagy balesetet szenvedett munkavállalót, de a kezelés idejére mindenképp kiesik a termelésből. Meg kell előzni a munkás kórházba kerülését, és most itt nem szükséges kitérni a meglehetősen szigorú üzemi termelésszervezési utasításokra, hanem inkább egy – korszakát megelőző – intézkedésére érdemes fókuszálni. Weiss Manfréd rájött arra, hogy a meggyógyításnál is jobb, ha egészséges marad a neki dolgozó munkavállaló és ezért megalapította a Csepeli Testedző Kört, mintegy korabeli munkahelyi egészségfejlesztésként, ahol a munkásai sportolhattak. Ezen gondolatmenetet végigvezetve, a további intézkedései is a későbbi haszon reményében történtek. Tudta, hogy az üzemeinek nemcsak az ő idejében kellenek munkások, hanem a jövőben is, így létrehozott munkás lakótelepeket is és a munkásai gyerekeinek bölcsődét, óvodát és iskolát is, megteremtve ezzel annak a lehetőségét, hogy a munkásai gyerekei is ott maradva neki dolgozzanak majd, tovább növelve az üzemeiből keletkező profitját. Elmondható, hogy a marginálisnak tűnő tevékenységei egy cél köré csoportosuló beruházások, amelyek az üzleti profitot és a fenntarthatóságot voltak hivatva biztosítani.

Természetesen, nem lehet más korok eseményeit, intézkedéseit egy az egyben átvenni, de a példa bemutatása arról szólt, hogy a mai korok vállalkozóinak el kell jutni olyan szellemi színvonalra, amelyen már megértik, hogy egy jól kiképzett és tapasztalt munkavállaló komoly értéke a cégnek és a cégtulajdonosnak csak akkor származik belőle haszna, ha a munkavállaló dolgozik.

Összefoglalva

Alapvető megállapítás, hogy mindhárom érintett félnél szemléletváltás kell, amely mentén további, részletesebb megállapítások vonhatók le. Szemléletváltás kell a kormányzati oldalon, mert a túlszabályozás és annak következményeként a túlszankcionálás kontra produktívvá válhat, akadályozva az eredeti célkitűzések megvalósulását. Mindezzel együtt, a vonatkozó jogszabályi rendelkezések pontosítása, naprakésszé tétele, finomhangolása vagy épp új irányok bevezetése elengedhetetlen.

Szemléletváltás kell a munkavállalói oldalt képviselő szakszervezeteknél is, mert a legnagyobb munkavállalói tömegeket foglalkoztató kis- és középvállalkozások (KKV-k) dolgozóival nem tudnak kontaktust teremteni, és így megkérdőjeleződik az autentikusságuk a tripartit egyeztető fórumokon, hiszen a munkavállalói rétegek túlnyomó többségét – felhatalmazás hiányában – nem képviselhetik. Ehhez homlokegyenest új szemlélet és bővítési stratégia kell. Miközben a jelenlegi gazdasági struktúra miatt a KKV-k megközelítésének lehetősége került górcső alá, hiszen ekkora túlsúllyal megkerülhetetlenek, kiderült, Magyarország elemi nemzetgazdasági érdeke, hogy minél több nagyvállalat működjön az országban. Könnyen belátható, hogy a nagyvállalkozások tőkeerősebbek, mint a kis- és középvállalkozások és ennek következtében többet és hatékonyabban tudnak fordítani a munkavédelemre, amelynek hatásai nemzetgazdasági méretűek. Bármennyire is furcsán hangzik, a szakszervezeteknek is alapvető érdeke a magyar nagytőkés réteg egy olyan új nemzedékének kialakulása, amely szemléletében talán eljut arra a szintre, amelyen Weiss Manfrédék voltak egykoron. A szakszervezetek hagyományosan abban a közegben tudnak hatékonyan tevékenykedni. Tehát a szakszervezeteknek – a saját túlélésük érdekében – segíteni kellene ennek a nagyvállalati rétegnek a kialakulását.

Szemléletváltás kell a munkáltatók körében is, hiszen ideje lenne a munkavédelemre, mint megtérülő és később hasznot hozó beruházásra tekinteni az eddigi költségalapú (kiadás = veszteség) megközelítéssel szemben. Valójában ez a tézis is alapvető megállapítás, mert mindhárom fél alapvető érdeke, hogy ezt a szemléletmódot magáévá tegye. A munkavállalóké evidens, a kormányzati oldal érdekeltségének megértéséhez érdemes visszatekinteni a fentebb ismertetett tényszámokhoz, amely GDP százalékarányban határozza meg a munkavédelemmel kapcsolatos veszteségeket az Európai Régióban. Ugyanez vonatkozik Magyarországra is, tehát nemzetgazdasági érdek a munkabalesetek, foglalkozási- és foglalkozással összefüggő megbetegedések számának visszaszorítása.

Mindennek a felismeréséhez, belátásához és alkalmazásához gyökeres szemléletváltás szükséges, amelyet – azonban – nem lehet csak a munkáltatóktól elvárni. Ösztönző eszközöket kell alkalmazni a szemlélet formálására, amelyhez segítséget nyújthat a másik két érdekcsoport is. A társadalmi folyamatokat figyelve, sajnos, kevés az esélye a jelenlegi munkáltatói generáció gyökeres szemléletváltásának, így sokkal nagyobb esély látszik a jövő munkáltatói nemzedékének szemléletformálására, amelynek kiváló eszköze lehet az oktatás. Nagyobb eséllyel kecsegtet a „még AZELŐTT kialakítandó szemlélet” elmélete, mielőtt még igazi munkáltatókká válnak a mai fiatalok. Viszont, ennek a megalapozását a jelenben kell elkezdeni. („Olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája.” - Szentgyörgyi Albert)

Tanulságként levonható, léteznek olyan helyesbítési lehetőségek, amelyek megvalósításához csak az illetékesek akarata és elhatározása szükségeltetik, mert minden egyéb körülmény adott, és léteznek olyanok, amelyekhez mélyebb társadalmi változások elengedhetetlenek.

(A teljes tanulmány letölthető a www.synercon.hu/synkapcs.html honlapról)

Páll Tibor

mérnök-közgazdász

munkavédelmi szakmérnök

A diplomaterv külső konzulense: Arató Zoltán

okl. villamosmérnök

okl. munkavédelmi szakmérnök

[1]– forrás: Dr. Bolla Dezső, Csepeli helytörténeti olvasókönyv, Budapest-Csepel Önkormányzata, Pedagógiai Szolgáltató Központ, 1999